Az óragyűjtő titka

A macskaköves kisváros legvégén, ahol az utcai lámpák fénye már éppen csak pislákolt, állt egy keskeny, háromemeletes ház. Itt élt Barnabás, egy ember, akit a helyiek csak úgy ismertek: az Időző. Barnabás külsejére nézve teljesen átlagosnak tűnt – kordbársony zakót hordott, a szemüvege folyton lecsúszott az orrára, és a haja mindig úgy állt, mintha épp egy szélviharban sétált volna –, de volt egy különleges szenvedélye. Órákat gyűjtött. De nem akármilyeneket.

Barnabás háza zsúfolásig volt ketyegő, kattogó és bongó szerkezetekkel. Volt ott: Zsebóra, ami visszafelé járt (ezt a sietős napokra tartogatta). Homokóra, amiben a homokszemek kék fénnyel világítottak. Falióra, ami nem az időt, hanem a bent ülők hangulatát mutatta (ha valaki dühös volt, a kakukk mérgesen rázta az öklét). A városiak azt suttogták, hogy Barnabás képes megállítani az időt, ha nagyon akarja. Ő ezen csak mosolygott. „Az időt nem lehet megállítani” – mondogatta mindig. „De meg lehet győzni, hogy lassabban haladjon.”

Egy őszi estén hatalmas vihar csapott le a városra. A szél dörömbölt az ablakokon, és egy villám pontosan a főtéri templom toronyórájába csapott. Az óra mutatói megálltak, és ezzel együtt valami furcsa dolog történt: a város lakói is mozdulatlanná dermedtek. A pék épp a kenyeret vágta, a polgármester a kalapját emelte le, de mindannyian kővé meredtek a pillanatban. Egyedül Barnabás maradt szabadon, mert a házában lévő több száz óra egyfajta védőburkot képzett a külső időzavarral szemben. „Ha a főóra nem jár, a város csapdába esik a múlt és a jövő között” – suttogta Barnabás, és tudta, hogy cselekednie kell.

Barnabás magához vette a legmegbízhatóbb szerszámait, a hóna alá csapott egy hatalmas, aranyozott fogaskereket, és kilépett a viharba. A megfagyott cseppek között szlalomozva elért a templomtoronyhoz. A lépcsőfokok recsegtek a lába alatt, ahogy felért a hatalmas szerkezethez. A villámcsapás teljesen összeégette a központi tengelyt. Barnabás órákon át dolgozott – ami furcsa volt, hiszen a tornyon kívül nem telt az idő. Csavarozott, olajozott, és végül a saját zsebórájának a főrugóját áldozta fel, hogy pótolja a sérült alkatrészt. Amikor az utolsó csavart is meghúzta, a hatalmas inga meglendült.

BONG!

A hang végiggördült a völgyön. Lent a városban a pék kése leért a kenyérre, a polgármester végre feltette a kalapját, a viharfelhők pedig mintha mi sem történt volna, elúsztak az égen.

Barnabás fáradtan, de elégedetten ült a műhelyében, egy csésze meleg teával a kezében. A zsebórája ugyan tönkrement, de a város újra élt. Amikor a helyiek megkérdezték tőle, hogy miért állt meg a főtéri óra az éjszaka, ő csak ennyit mondott:

„Néha a legnagyobb szerkezeteknek is szüksége van egy kis szünetre. A lényeg, hogy mindig legyen valaki, aki segít újra elindulni.”